Életem legmeghatározóbb időszaka!

17 éves voltam. Egyedül nekem nem volt még pasim az osztályból, és kezdett egyre jobban idegesíteni. Sokan azt híresztelték a hátam mögött, hogy biztosan leszbikus vagyok. 

Ennek véget kellett tennem, úgyhogy elkezdtem a pasivadász projektet, aminek a fejemben eltökélt első állomás a fogyókúra volt, és a koplalás. Szépen felépítettem mindent. A heti mozgás mennyiséget, hogy egy nap maximum mennyit ehetek. Minden egy hatalmas füzetben volt leírva. Aztán ebbe szép lassan bele kezdtem. Az iskolába gyümölcsöket vittem és teát. Csak otthon ettem értelmeset iskola után. Ez egy ideig óráig működött, de aztán amikor elcsábultam, akkor pedig jött a gond! Azonnal 2 kiló vissza!

Hosszú hónapokon keresztül ez így ment. Míg nem egy téli napon váratlan tragédia következett be, és elhunyt a példaképem, az Édesanyám. Egy világ omlott össze bennem, rám pedig a háztartás. Mind a mellett, hogy nem tudtam feldolgozni a tragédiát, és innentől kezdte konkrétan négy fiúnak kellett intéznem a mindennapjait, felvételire készültem ki is ment a fejemből a pasiprojekt. Lassan ismét sovány lettem. Halovány fénye lettem önmagamnak. Sokan csúfoltak, mert az alhasam itt ereszkedett meg nagyon csúnyán. Nem mertem tesióra előtt levetkőzni, mindig meg kellett várnom amíg kiürül az öltöző és utána mertem csak átvedleni.

Egyedül az osztályfőnökömnek tűnt fel mindez, mivel nagyimhoz időm nem volt bemenni, így ő neki lehetősége nem volt látni. Majd eljött az anyák napja, és utána a szülői értekezlet. Mivel Apámra nem számíthattam, így mamámat kértem meg, hogy jöjjön el Velem rá. Szörnyülködött azon amikor meglátott. Innentől kezdve minden hétvégén hozzá kellett bemennem, és ekkor tele pumpáltak vitaminokkal, de a folyamat nem állt meg. 

Ballagása után ismét 38 kilós voltam, és a lélek is csak hálni járt belém. Ekkor befektettek a kórházba, nehogy kiszáradjak infúziókat kaptam, és ismételten pszichológushoz vittek. 

Száz szónak is egy a vége elkúrt egy kamaszkorom volt. A nyár végére sikerült elérnem a 40 kilót. Onnantól kezdve pedig annyira féltek, hogy szurkálni kezdenek ismét, vagy hogy huzamosabb ideig kórházba kerülök, hogy átestem a ló túloldalára. 

Ettem akkor is, ha nem kellett. Ennek az eredménye lettem én. Amikor soknak éreztem magam, akkor koplaltam, majd ha soványnak, akkor ettem. Örömömben, bánatomban én ettem. 

Elértem azt a pontot, hogy nézzek ki bárhogyan is, és sose leszek magamnak szép. Talán egyszer majd megfelelek magamnak. És most elkezdtem egy új utat járni, aminek még csak az elejét taposom. És ezt szeretném bemutatni. A saját bőrömön keresztül. 

Hát ha felkészültetek az olykor majd sokkoló meztelen valóságra, akkor üdvözöltelek Titeket a fedélzeten!

Megosztás a facebookon

Azt hiszem a legtöbben átesünk ezen.

Ismét itt vagyok! Gondoltam megosztom Veletek azt az utat, amit járok, hogy hogyan is jutottam el a hatalmas súlyfeleslegig. Aztán pedig jöhet a megoldás. De mindenképpen tudnotok kell azt, hogyan jutottam el a sorban odáig, hogy a megszokások rabja legyek egy rossz életvitelben.

Minden talán úgy nyolc évesen kezdődött. A kisöcsém (a legfiatalabb) elérte az ovis kort, mindenki borzasztóan örült, hogy ő is kirepül otthonról egy délelőtt erejéig. Ugye egészen idáig Ő kapta a legnagyobb figyelmet. És mit kellene hazudnom. Most is maradt az ő jól megszokott titulusában. Minden reggel anyu vitte az oviba, ami szerintem ez minden normális család életében így zajlik, kivéve nálunk. Mikor már a nagyobbik öcsi is elérte az ovis kort, akkor bátyám vitt minket oviba. Mit se kell mondani, sokszor el is mentek érte a szüleink, mi pedig minden délután a napközi után egyedül buszoztunk haza. 

Ezt egyikőnk sem nézte szó nélkül, és hát mit volt mit nem tenni, jöttek a lázadások, amiket mindenki tud, mindig is leverték őket. Ez itt sem volt másképpen, kivéve azt, hogy volt a családban három fiú és voltam én. A fiúk fateromra voltak bízva, így amikor ő a számítógép előtt üldögélt, addig a fiúk odaültek mellé, és együtt játszottak, maximum egy kis porszívózás fért bele, én meg hát mit ne mondjak. Minden hétvégén anyu mellett álltam a konyhában, és főztem, teregettem, öblítettem a ruhákat, és nyolc évesen azért kaptam a szidást, ha véletlenül lerántottam a tűzről a vizet. Azért a kis sámlin állva kavargatni a tésztát nem a legbiztonságosabb feladat egy csepp lánykának. 

És ez így ment évekig. Egyre jobban kiéleződve a gyerekek közötti különbségek. Tizennégy éves koromra, már komplett leves és főfogásos ebédeket tudtam összerittyenteni a családnak, amit már egyedül készítettem el. Ekkor kezdtem el nőiesedni is, így faterom folyamatosan bálnázott. Az eddig is széles csípőm most kigömbölyödött, elkezdett normális popsim kerekedni, és utáltam a melleim. Ez miatt sokáig behúzott háttal sétálgattam. Sokáig így folytatódott még ez, amikor a ballagásom előtt kaptam egy gyönyörű nadrágot, amit fel szerettem volna venni, de ösztönzőleg egy számmal kisebbet kaptam. Valójában faterom elrontotta a méretet, majd amikor elkeseredve vettem le csak annyit fűzött hozzá, hogy "Bálna vagy". 

Bálna vagy! - 154 centimhez ott 47 kiló voltam, az arcomon még ott volt a babaháj

Előkaptam egy-egy tinimagazint, ahol az ilyen csodás diétákat írták le, és gyönyörűen elkezdtem egyik napról a másikra. Persze a szüleim ebből se vettek észre semmit. Elvittem magammal minden reggel kettő szendvicset, amiből csak az egyik felét ettem meg, meg egy kis almát. Reggel forró teát kaptunk, nyáron előző este lett megcsinálva, és eltettük a hűtőbe, de annak is csak a felét ittam meg, a többit kiöntöttem, és vizet ittam inkább, mert abban nincs cukor. Persze a szendvicseket folyamat eltüntettem, vagy oda adtam osztálytársamnak, vagy haza vittem a kutyusunknak. És persze mind ebből semmit se vett észre a családom. Vagy csak nem akarták. Két hónapig nem mertem bemenni mamámhoz sem, nehogy lecsesszenek, na meg tudjuk a nagyik szokását, a csont sovány vagy, egyél még. Hétvégi ebédnél kicsit mindig megéheztem az illatoktól, de végig kóstoltam a főzést, így arra fogtam, hogy csak levest eszek minden nélkül maximum kettő szál répával. Aztán egyszer csak elmaradozott az étkezés, a tízóraim egy fél alma volt az iskolában. A ballagás előtti héten a nadrág passzentos volt rám.

Majd jöttek a ballagás előtti záróvizsgák. Általános iskola teljesen üres volt, csak mi nyolcadikosok voltunk odabent. Elkezdtem izzadni annyira ideges voltam. Majd a vizsgák között egy ballagási próba következett volna. A drukk és a hatalmas meleg meghozta a kívánt sikert, elájultam. Akkor gyorsan mentőt hívtak hozzám, és kivizsgáltak. 154 centimhez mindössze 32 kiló voltam. Egy hónap alatt csont soványra koplaltam magam. Infúziót kaptam, majd megkérdezték a családot, hogy a fenébe nem vették észre rajtam. Anyukám és apukám is értetlenül álltak a dolgok felett. Ugyan is ugyan azokat a ruhákat hordtam, a melegben is pulóver volt rajtam. A tanárok néha testnevelés órán megkérdezték, hogy eszek e rendesen, de hát mit válaszol rá egy gyerek. Igen természetesen!

Végül is elballagtam, a vizsgák is meglettek, engem pedig pszicho-mókushoz küldtek. Ahol többé kevésbé kikezeltek. A doki segítségével nem éreztem már kevesebbnek magam a testvéreimmel szemben. Nyáron nagyi megtömött, hiába nem akartam enni. Addig nem állhattam fel az asztaltól, míg nem ettem meg az elém tett kaját.  Így lettem a nyár végére 159 centisen 42 kiló ismét. És itt kezdődött el életem második jojó szakasza, és ez vezetett a következő hasonló kezdeményezésemhez.

De azt a következő részben írom meg...

Megosztás a facebookon